Sikítozó kékharisnya. Avagy: mi a baj a minősítéssel?

„Okoska.” „Égetnivaló.” „Béna.” „Nárcisztikus.” „Nem nőtt fel.” „Gyenge képességű.” „Lusta.” „Hisztigép.” „Boomer.” „Kékharisnya.”

Címkék. De vajon mit jelent az, hogy címke – és hogyan ássa alá a bizalmat, az együttműködést és végső soron a békét?

Bombaként robbant a hír a magyar médiában, hogy a HVG újságírója, Martini Noémi egy vélhetően nem neki szánt rendőrségi belső levélben azt olvashatta magáról: „egy sikítozó kékharisnyával nem fog Budapest rendőrfőkapitánya interjút készíteni”. Az újságíró a budapesti utcai zaklatások témájában szeretett volna interjúzni a főkapitánnyal. A rendőrség azóta elnézést kért, és belső vizsgálatot indított.

A „kékharisnya” kifejezés eredetileg művelt, intellektuális nőre utalt, idővel azonban gúnyos, pejoratív jelentést is kapott.

De mi is valójában a baj a címkézéssel?

Mi a címkézés?

A címke a konkrét viselkedéssel szemben nem pontos megfigyelést tartalmaz, mindenkinek mást jelent. Ráadásul fentről lefelé szól: nem egyszerűen arról beszél, amit a másik tett, hanem minősíti magát az embert.

Ízlelgessük ezt egy kicsit, és vegyük sorra, mit jelent ez, és milyen hatással van az emberi kapcsolatainkra.

Gondolj csak bele: ha megkérdezünk tíz embert, mit jelent például, hogy „buta”, tízféle megközelítést fogunk hallani. Lehet, hogy elsőre nehéz is megfogalmazni, hogyan látom valakin, hogy buta. Keveset beszél? Nem ért a politikához? Nem éri el az IQ-ja a 120-at? Nem végzett, csak nyolc általánost? (Mondhatnám egy újabb címkével: tanulatlan?) Esetleg mást gondol, mint én?

Nagyon nehéz, tulajdonképpen lehetetlen meghúzni a határt, mettől okos és mettől buta valaki. Mindenkinek más a mércéje, értékítélete, tapasztalata, hozzáállása egy adott jelenséghez, így nem tudunk egyetemes határvonalat húzni: mi választja el a túlterheltséget a lustaságtól, az érzelmek megélését a hisztitől vagy az önazonosságot a beképzeltségtől?

A legtöbbször, ha címkéznek minket, zavart is érzünk. Mit szeretne mondani a másik? Mit is akar tőlem? Pontosan melyik reakcióm az, amin jó lenne változtatni? Lehet, hogy nyitottak is lennénk rá, ha értenénk, mit vár tőlünk pontosan.

De a címke nem egzakt fogalom, hanem egy ítélet.

Mi történik velünk, amikor címkéznek?

Sajnos a címke mindig valamilyen minősítést tartalmaz. Ha használom valakire, önkéntelenül is beleteszem az értékítéletemet.

Hallottál már olyat, hogy valakinek azt mondták, „késős”, és jól vette volna? Vagy hogy okoskodó, és ettől értette volna, pontosan mi a baj vele?

Millió kedvencem van ebben a témában: feminista, libsi, oltásnáci, kiskirálynő, bipoláris – pszichológiai diagnózis nélkül –, bántalmazó, hülyegyerek, kékharisnya, és folytathatnánk a sort.

Mind ugyanarról szól: én oké vagyok, te pedig nem vagy az. Veled valami baj van.

Ez vagy azonnali ellenállást szül a másik oldalon, haragot és az együttműködés megszakadását, vagy egészségtelen túlalkalmazkodást, ami valahol megbosszulja magát.

Egyik verzió sem jobb. Egyik sem segíti emberként az egyik – vagy talán legfontosabb – feladatunkat: hogy jobbá tegyük emberi kapcsolatainkat. Inkább a széthúzást, egymás meg nem értését erősíti.

És valahová nagyon mélyre hat. A zsigereinkbe. Befolyásolhatja azt is, ahogyan saját magunkról gondolkodunk, és akár mély, nehezen érthető szégyent is okozhat legbelül.

Ugyanis nem egyszerűen egy viselkedésünkre jelez vissza, hanem azt minősíti, akik vagyunk.

Sokat tanultam erről a szemléletről Thomas Gordontól és dr. F. Várkonyi Zsuzsától is: nagyon nem mindegy, hogy egy konkrét viselkedésről beszélünk, vagy magát az embert minősítjük.

Amikor a címke beleszövődik a sorsunkba

Ami pedig talán a legnagyobb baj ezekkel a szavakkal: sokszor a személyiségünk részévé válnak. Elkezdjük felvenni őket, mint egy kabátot. Ez a hatás gyerekkorban különösen erős lehet.

A tranzakcióanalízis sorskönyvelmélete szerint a gyermekkorban kapott üzenetek és az ezek nyomán kialakuló korai döntéseink beleszövődhetnek abba a tudattalan élettervbe, amelyet később magunkkal viszünk.

Ez nem jelenti azt, hogy egy gyerekkori címke előre meghatározza a sorsunkat.

Nem tudhatjuk, pontosan mi és hogyan épül be a személyiségünkbe, milyen hatással lesz későbbi döntéseinkre, kapcsolatainkra vagy arra, ahogyan önmagunkra nézünk. De beleszólhat a sorsunk szövevényébe.

A „fekete báránynak” titulált gyerek idővel elkezdhet fekete bárányként gondolkodni önmagáról, és ezt a szerepet későbbi életébe, kapcsolataiba is magával viheti. A másik testvér, aki a „jó kislány”, akivel soha nincs baj, felveheti ezt a szerepet, és elkezdhet maszkolni, túlalkalmazkodni. A „hisztis dühöngő” azonosulhat azzal, hogy ő ilyen. Aki pedig mindig „ügyes”, mindig „a megoldó”, később is úgy érezheti, hogy neki kell a toppon lennie, erőt feszítenie, és lelkileg összezuhanhat, amikor valami nem úgy sikerül, ahogyan mások – vagy saját maga – elvárják tőle.

Még a látszólag pozitív címkék is beszűkíthetik tehát azt, hogy milyennek élhetjük meg magunkat. Ez pedig gátolhatja az autentikusságot és a felszabadult életet.

Meglepő, de ugyanez történhet a pszichológiai fogalmakkal is. A „nárcisztikus”, a „bipoláris” vagy éppen a „traumatizált” könnyen válhat olyan címkévé, amellyel egy egész embert próbálunk leírni. Ráadásul ezek között vannak olyan kifejezések is, amelyeknek szakmai, akár diagnosztikai jelentésük van, miközben a hétköznapi beszédben sokszor megfelelő szakértelem vagy diagnózis nélkül használjuk őket.

És van ennek egy másik veszélye is. Aki kap egy ilyen címkét, könnyen széttárhatja a kezét: „én ilyen vagyok”. Mintha ezzel el is dőlt volna, hogy ezen nem lehet változtatni. Pedig a működésünk nem feltétlenül állandó: önismereti munka, fejlesztés vagy – ahol erre van szükség – terápia hatására sok minden változhat bennünk. Egy diagnózis vagy pszichológiai fogalom segíthet megérteni, mi történik velünk, de nem kell, hogy meghatározza, kik vagyunk, és nem mentség arra, ha bántjuk önmagunkat vagy másokat.

A címkézés nem attól lesz probléma, hogy kit címkézünk

Nagyon fontos megjegyeznem, hogy véleményem szerint a kettős mércét ebben a témában is el kell kezdenünk figyelni és leépíteni.

Hála istennek, a közbeszédbe egyre inkább bekerül, hogy a minősítés nincs rendben, pláne, ha sérülékenyebb csoportokról van szó. Gyerekekről, nőkről, áldozatokról – és akkor most azt a Pandora-szelencét nem nyitom ki, hogy az „áldozat” is lehet címke, és sok minden lehet mögötte…

Ugyanakkor rendkívül lényegesnek tartom, hogy a "címkementesség" mindenkit megillessen, például a férfiakat is.

Illetve azokat is, akikre tényleg jogosan haragszunk. Címkézésre ugyanis nem lehet címkézés a válasz. A „sikítozó kékharisnyára” sem. Ha a minősítésre mi is minősítéssel válaszolunk, ugyanabban a működésben maradunk, csak a szerepek cserélődnek fel.

Címkék helyett konkrétumok

Meg kell tanulnunk a következő időkben romboló kommunikáció helyett konkrétumokban gondolkodni és építően visszajelezni, win-win helyzeteket teremteni – vagy legalábbis törekedni rájuk. A világ még sosem változott meg attól, hogy valakit kevesebbnek éreztünk önmagunknál.

Az út hosszú. Senki nem tanított meg minket járni rajta. Nincsenek igazán jó mintáink.

A történelem során talán nem volt még példa arra, hogy olyan szintű emocionális fejlettséget érhessünk el, mint amire most – hiszem – esélyünk van.

Nyissuk ki magunkat a változásnak és a pozitív fejlődésnek. Megéri.